Ayako
- Neked meg mi a fasz bajod van? - húzom ki a fülest a fülemből, és meredek az éppen dühöngő (??) srácra. Én már lassan három órája itt dekkolok az ágyon, a gép előtt, hajamba egy rohadt dögös fekete macskafüllel, rövidnadrágban, egy fehér alapon kék csíkos ingben ami fölé egy fekete pulóvert vettem fel. Mert miért ne?! Viszont hogy az Én drága szobatársam mi a lóherétől lett mérges, nem tudom. Lehet azért, ami délelőtt volt?
Ugyanis, szerencsétlen itthon hagyta az esszéit,vagy a kiselőadását..? Tudom is Én, miét?!Tehát, itthon hagyta azokat a papírokat, amin tegnap dolgozott. Én pedig bevittem neki.
Első óra előtt nem láttam, gondoltam majd ebédszünetben átmegyek hozzá. Úgy is tettem. Felkerestem a termét, és beléptem a nyitott ajtón keresztül. Minden tekintet rám szegeződött, Én pedig elég idegesen megigazítottam a vállamon a fekete táskám, melyen csontváz -vagy afféle- minta volt. Beljebb léptem, melyre a célszemély felállt a padjától. Megálltam a tanári asztal mellett, és összefontam mellkasom előtt a kezeim. Türelmetlenül doboltam a bakancsommal a padlón. Alig ért el hozzám, szinte körbeálltak.
- Nem hiányzik valami? - kérdeztem egyenesen Tőle, nem is foglalkozva a többiekkel.
- Nem hiszem. Miért? - kérdezte olyan hangon, mint általában. Magam elé vettem a táskám, és kihúztam belőle az összetűzött lapokat. Kikapta a kezembe, és magához vont. - Aya, Te egy Istennő vagy! - ilyen bókot életembe nem kaptam. Lefagyva meredtem a kikandikáló fehér ingére, és nagy nehezen eltoltam magamtól.
- Ne ölelgess. Tudod, hogy utálom, ha hozzám nyúlnak! - néztem rá összehúzott szemöldökkel.
- Jézusooooom! - rohant oda egy lány visítva, félre lökte Levi-t, és az arcomba hajolt. Hatalmas rózsaszín szemeit rám meresztette, melyek furcsán csillogtak. - Milyen aranyos!
- Hagyd már békén, Yuki! - lökte félre egy fiú az útból.
- Milyen alacsony! - áradozott egy rövid, vörös hajú lány.
- Igen, alacsony, kicsi, Zsebtigris meg minden, nem Én tehetek róla hogy 135 centi vagyok! - néztem rájuk semmit mondó arccal. - Aya Meicchiro, másodikos, 16 éves, és léptem, cső! - ezzel félrelöktem mindenkit az útból, és kimentem. Utálom, ha a magasságommal basztatnak, de hát ez van. Még végigszenvedtem két órát, aztán vissza a koleszba. Mivel Levi-nak jóval több órája van, mint nekem, plusz még neki korrepetálni is mennie kell, megint egyedül leszek. Amint beléptem az ajtón, a szekrényhez léptem, kinyitottam az Én "térfelem", bevágtam a táskám, mellé leraktam a bakancsaim, kiszedtem a ruhát, ami éppen most is rajtam van, és bementem a fürdőbe. Megfürödtem, leszedtem azt a semmilyen sminkem (ami csak szempillaspirál volt), felöltöztem, kifésültem a hajam, és visszasétáltam a szobába. Leültem az ágyamra, magamhoz vettem a fiókomba eldugott Pocky-m, a laptopom és a polcról lekaptam a cicafüleim a fülesemmel együtt, és lehet kockulni. A szokásos dolgaim megnézegettem, aztán elindítottam a Kuroshitsuji-t, mert elkezdtem újranézni, de nem fejeztem be. Házit nem kaptunk, tanulni se nagyon kell, és nem azért mert jó fej osztályfőnökünk van, de nem ám!
Nagyba bámultam a képernyőt, próbálva nem nyáladzani, és figyelve nehogy elinduljon az orrom vére. Élveztem az elő-elő bukkanó Sebastian látványát, mikor kivágódik az ajtó, és Levi lép be rajta, gőzölgő fejjel. Táskáját a szekrény elé hajítja, azzal a felső fekete akármiével (egyszer mondta a nevét, de elfelejtettem. Ilyen téren szar a memóriám) együtt. Már csak némi gőz, két ördögszarv a fejére, és felcsaphatna démonnak. Míg ezen gondolkoztam, az ágyamhoz lép. Amilyen gyorsan csak tudtam, ledobtam magam mellé a takaróra a gépem. Épp időben, ugyanis felsőmnél fogva felrángatott ülőhelyzetemből, és szinte felemelt.
- Ezt meg hogy képzelted Ayako? - sziszegi az arcomba.
- Mármint mit? - kérdezem értetlenül.
- Gondolkozz csak!Hátha eszedbe jut!
- Hogy bevittem neked a papírjaid?Szívesen! - ekkor nagy erővel az ágyamra hajított.
- Mi lenne, ha egyszer normális ember módjára viselkednél?Belehalnál? - kérdezi dühöngve, körbe-körbe mászkálva.
- Most mi bajod van?Az a problémád, hogy bevittem a cuccod, vagy mi? - kérdeztem értetlenkedve, felállva az ágyam mellé.
- Nem! - áll meg hirtelen. Szemei szikrákat szórnak, de állom a tekintetét. Sőt, enyémet még jobban az övébe fúrom. - Az a bajom, hogy mindenki velem foglalkozik!
- Van szociális életed!De rossz neked! - hangom szarkasztikától csöpög, de egyáltalán nem érdekel.
- Nem érted!CSAK velem! - ekkor közelebb lép. - Mindenki pedofilnak állít be. Miattad! - a végére megdöbbenek.
- He? - egyik szemöldököm felvonom, melyre közelebb lép.
- Jól hallottad!Mióta itt vagy, mindenki azt hiszi, kurogatlak délutánonként!
- De hát...Te is tudod, hogy ez nem igaz! - mondom kínosan nevetve.
- És ha ez nem elég, ma még be is jössz hozzánk! - még egyet közelebb lép.
- Ne ölelgess. Tudod, hogy utálom, ha hozzám nyúlnak! - néztem rá összehúzott szemöldökkel.
- Jézusooooom! - rohant oda egy lány visítva, félre lökte Levi-t, és az arcomba hajolt. Hatalmas rózsaszín szemeit rám meresztette, melyek furcsán csillogtak. - Milyen aranyos!
- Hagyd már békén, Yuki! - lökte félre egy fiú az útból.
- Milyen alacsony! - áradozott egy rövid, vörös hajú lány.
- Igen, alacsony, kicsi, Zsebtigris meg minden, nem Én tehetek róla hogy 135 centi vagyok! - néztem rájuk semmit mondó arccal. - Aya Meicchiro, másodikos, 16 éves, és léptem, cső! - ezzel félrelöktem mindenkit az útból, és kimentem. Utálom, ha a magasságommal basztatnak, de hát ez van. Még végigszenvedtem két órát, aztán vissza a koleszba. Mivel Levi-nak jóval több órája van, mint nekem, plusz még neki korrepetálni is mennie kell, megint egyedül leszek. Amint beléptem az ajtón, a szekrényhez léptem, kinyitottam az Én "térfelem", bevágtam a táskám, mellé leraktam a bakancsaim, kiszedtem a ruhát, ami éppen most is rajtam van, és bementem a fürdőbe. Megfürödtem, leszedtem azt a semmilyen sminkem (ami csak szempillaspirál volt), felöltöztem, kifésültem a hajam, és visszasétáltam a szobába. Leültem az ágyamra, magamhoz vettem a fiókomba eldugott Pocky-m, a laptopom és a polcról lekaptam a cicafüleim a fülesemmel együtt, és lehet kockulni. A szokásos dolgaim megnézegettem, aztán elindítottam a Kuroshitsuji-t, mert elkezdtem újranézni, de nem fejeztem be. Házit nem kaptunk, tanulni se nagyon kell, és nem azért mert jó fej osztályfőnökünk van, de nem ám!
Nagyba bámultam a képernyőt, próbálva nem nyáladzani, és figyelve nehogy elinduljon az orrom vére. Élveztem az elő-elő bukkanó Sebastian látványát, mikor kivágódik az ajtó, és Levi lép be rajta, gőzölgő fejjel. Táskáját a szekrény elé hajítja, azzal a felső fekete akármiével (egyszer mondta a nevét, de elfelejtettem. Ilyen téren szar a memóriám) együtt. Már csak némi gőz, két ördögszarv a fejére, és felcsaphatna démonnak. Míg ezen gondolkoztam, az ágyamhoz lép. Amilyen gyorsan csak tudtam, ledobtam magam mellé a takaróra a gépem. Épp időben, ugyanis felsőmnél fogva felrángatott ülőhelyzetemből, és szinte felemelt.
- Ezt meg hogy képzelted Ayako? - sziszegi az arcomba.
- Mármint mit? - kérdezem értetlenül.
- Gondolkozz csak!Hátha eszedbe jut!
- Hogy bevittem neked a papírjaid?Szívesen! - ekkor nagy erővel az ágyamra hajított.
- Mi lenne, ha egyszer normális ember módjára viselkednél?Belehalnál? - kérdezi dühöngve, körbe-körbe mászkálva.
- Most mi bajod van?Az a problémád, hogy bevittem a cuccod, vagy mi? - kérdeztem értetlenkedve, felállva az ágyam mellé.
- Nem! - áll meg hirtelen. Szemei szikrákat szórnak, de állom a tekintetét. Sőt, enyémet még jobban az övébe fúrom. - Az a bajom, hogy mindenki velem foglalkozik!
- Van szociális életed!De rossz neked! - hangom szarkasztikától csöpög, de egyáltalán nem érdekel.
- Nem érted!CSAK velem! - ekkor közelebb lép. - Mindenki pedofilnak állít be. Miattad! - a végére megdöbbenek.
- He? - egyik szemöldököm felvonom, melyre közelebb lép.
- Jól hallottad!Mióta itt vagy, mindenki azt hiszi, kurogatlak délutánonként!
- De hát...Te is tudod, hogy ez nem igaz! - mondom kínosan nevetve.
- És ha ez nem elég, ma még be is jössz hozzánk! - még egyet közelebb lép.
- Te öleltél meg, nem Én Téged! - emelem fel a hangom. - Ezt ne merd rám fogni!
- Ne hazudj. - lép közelebb, és mélyen a szemembe néz. - Tudom, hogy Te terjeszted ezt.
- Hogy Én? - döbbenek le teljesen. - Annyi közöm van hozzá, mint halnak a szárazföldhöz! Majd pont ÉN fogok rólad ezeket terjeszteni vagy mi a- ekkor félbeszakított.
- Miért hittem azt, hogy normálisan fogunk tudni együtt élni...Te csak egy gyerek vagy! - hangja nyílként hasít a szívembe.
- Cs..csak egy....gyerek? - érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. - Komolyan?HOGY LEHETSZ EKKORA PARASZT?!AZT SEM TUDTAD MELYIK ÉVFOLYAMBA JÁROK!ÖRÜLHETNÉL HOGY VANNAK BARÁTAID!Hogy van kihez menned, ha megbántanak.....mert NEKED vannak.... - ekkor a könnyek végigfolytak az arcomon. - Szerinted, miért nem megyek el a "barátaimmal" sehova?Szerinted, miért vagyok egész nap ebben a retkes szobában?Mert nekem nincs senkim....- még mindig dühösen fürkészte az arcom. - Azért kellett idejönnöm, mert a szüleim kiraktak. Többé nincs családom. Nincs senkim...eddig azt hittem, benned megbízhatok...de tévedtem. - letöröltem a könnyeim, és az ágyra rogytam. Ekkor az ajtó csattanását hallottam meg. Felemeltem a fejem, és Levi sehol nem volt. "Akkor sértődj meg...ha nincs jobb dolgod!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése